A Nagy Testvér mindent lát?!

Egy nem éppen modern, de most is aktuális mondanivalójú könyvet szeretnék figyelmetekbe ajánlani!

Nagyon régóta szeretnék Orwell munkásságával megismerkedni, de valahogy mindig mást olvastam. A télen egyik könyvtár látogatásom során, amikor csak mászkáltam a polcok között, és kedvemre valót kerestem, találkoztam szembe az Állatfarm című művével. Ez kevésbé ismert, mint az 1984, de mint utólag kiderült, semmivel sem elhanyagolhatóbb. Érdekesség, hogy maga Orwell erősen baloldali érzelmű volt, ám amikor személyesen találkozott az élménnyel, hogy kommunisták irtják harcostársaikat, megingott a hite a kommunizmusban, és a Sztálinista Szovjetunióban (a spanyol polgárháborúban ugyanis az Egyesült Marxista Munkáspárt oldalán harcolt). Szatírájában, az Állatfarmban a szovjet rezsim burkolt, ám mégis félre érthetetlenül éles kritikáját olvashatjuk.

E műve megszületése után kezdett bele az 1984 megírásába. A mű a totalitárius (korlátlan hatalmon alapuló, önkényes eszközöket alkalmazó államforma) rendszerek bekövetkezését sugalló egyfajta jóslat. Bár a cselekmény szál nem túl bonyolult, és gyakorlatilag bárki ki tudja következtetni, mi lesz a vége a történetnek, tulajdonképpen a könyv végére érve rájövünk, hogy ez mind nem is számít. Életre kelt használati tárgyakról is írhatott volna Orwell, annyira lényegtelenek a szereplők a történeten túlmutató mondanivaló mellett!

A legelső érdekesség, hogy tulajdonképpen nem lehetünk biztosak benne, hogy 1984-ben játszódik a mű. A főszereplő férfi, Smith körülbelüli kalkulálása csak a dátum, és ez is hűen tükrözi, mennyire időtállónak gondolta az író az elképzelését. Nem számít az idő, csak az ideológia, melyre a könyv szerkezete épül. 

Nem elkerülhető, hogy röviden ne ismertessem a cselekményszálat, illetve a főhősök jellemrajzát. Tehát a második világháború után járunk, és az is teljességgel bizonyos, hogy a 70-es éveket már magunk mögött hagytuk. A háború után három szuperhatalom keletkezett, névszerint Óceánia (Észak-Amerika,Dél-Amerika,Dél-Afrika, Ausztrália, és Nagy-Britannia csoportosulásából), Eurázsia (a mai Európa Britannia kivételével, illetve Oroszország területe), és Keletázsia (A mai tulajdonképpen Ázsia déli, keleti területe). Ez a három, nevezzük jobb híján országnak vetekszik folyamatosan egymással a vitatott területekért, mely Afrika maradék része, illetve a mai Szaúd-Arábia, Irak,Irán, Afganisztán területe. Elképesztőnek tartom egyébként Orwell előrelátását, hiszen, ha belegondolunk, a jelenben is folynak harcok ezekben az országokban, és mint a könyvben is le van írva, a gazdag nyersanyag lelőhelyekért.

Főszereplőnk, Winston Smith egy a teljesen átlagos emberek közül, akik napjaikat élik Óceániában. Rajta keresztül ismerjük meg a rendszer durvaságát, mellyel életük gyakorlatilag minden területére behatolnak. A házakban, utcákon, munkahelyeken úgynevezett teleképek vannak felszerelve (mintegy térfigyelő kameraként), amin keresztül bárkit, bárhol, bármikor szemmel tudnak tartani. Mindenki folyamatosan megfigyelés alatt áll (A Nagy Testvér mindent lát jelmondattal), így nemcsak tetteivel, de gondolataival is csínján kell bánnia az embernek, hiszen a Párt szerint nem megfelelő gondolatok nyomot hagyhatnak az arcon. Írhatnám, hogy az emberek folyamatos rettegésben élnek, de ez nem feltétlen igaz, hiszen többször is utalás történik a könyvben arra, hogy előbb-utóbb mindenkit elgőzősítenek, így az emberek mintegy fásult beletörődéssel várják az elkerülhetetlent. 

Smith a négy nagy minisztérium (Minigaz, Minipax, Miniszer, Minibő) egyikében, a Minigazban dolgozik. Zseniális megoldás, hogy mindegyik elnevezés pontosan az ellenkezőjét jelenti, mint amiért tulajdonképpen létrehozták. A Minigazban ugyanis, bár igazságügyi minisztérium lenne, folyamatosan a múlt másításán fáradoznak. Elgondolkodtató a tény, hogy a történelem tulajdonképpen csak ránk hagyományozott papírok, és fotók halmaza, igazából eredetiségükben soha nem lehetünk bizonyosak. A minisztériumban Smith feladata például az aktuális politikai állásfoglalásnak megfelelően a Times régi számaiból a megfelelő nyilatkozatokat, utasításokat, interjúkat, leközölt adatokat megmásítani. Mint kiderül a könyvből, létezik olyan osztály is, ahol fotókat, videókat manipulálnak, de itt történik a Párt szellemének megfelelő versek, regények, filmek elkészítése is, illetve a mindig aktuális szótár kiadása, mely a beszélt szavakat tartalmazza.

Nagyon fontos eleme a szótár, illetve a ráépülő Újbeszél nyelv Orwell elképzelésének. Egyfajta reformációról beszélhetünk, mely során a feleslegesnek ítélt szavakat egyszerűen megsemmisítik. Gondolhatnánk, hogy ez valahol hasznos, hiszen rengeteg felesleges frázistól megkímélik az embert, ám belegondolva, ez egy nagyon veszélyes folyamat. A Párt célja, hogy lehetetlenné tegye, hogy az emberek elégedetlenségüket, hitetlenségüket, vagy bármit, ami nem elfogadott, kifejezni képesek legyenek. Ebben a formában egy idő után el kell tűnnie mindennek, ami tiltott, hiszen, ha a szavak ereje nem lesz meg, hiába az emberben munkálkodó ösztön, csak egy megfogalmazhatatlan massza lesz, mert nem fogja tudni, mi is az pontosan, amire vágyik!

Főhősünk felismeri ezt a problémát, és nem kevés fejtörést okoz neki a mindennapokban, hogy gondolatait rejtve tartsa a rendszer előtt. Szövetségesre nagyon sokáig nem talál, bár néha érzése szerint a minisztáriumban dolgozó egyik felettese “úgy néz rá”. Úgy, mintha pontosan egyet értene vele. 

A munkahelyi rutinjába a feladatain kívül beletartozik még a közös étkezés, illetve a 2 perc Gyűlölet is. Utóbbinál megtapasztalhatjuk a hatalom demagóg erejét, amikor is a Párt ellenségeként számon tartott figura arcképét kivetítve válogatott szitkokkal, és népámítóan csavaros beszéddel szidalmazzák. Annyira szuggesztív az egész helyzet, hogy még ideológiájában megingott főhősünk is úgy érzi abban a 2 percben, hogy a rendszer tökéletes, ahogy van.

A közös étkezéseknél betekintést nyerhetünk a keserű valóságba. Míg folyamatosan azt sulykolják az emberekbe, hogy a gazdaság szárnyal, és a termelés minden ágazatában folyamatosan többlet van az előző évekhez képest, addig a polgárok szakadt ruhákban járnak, betegesek, rossz élelmezést kapnak, és mindebből is keveset. Nagyon finom, mégis igazán egyértelmű utalás a szocializmus azon elvére, ahol mindenki egyenlő, csak vannak egyenlőbbek a többinél.

A történet harmadánál csatlakozik be Júlia, akiben végre igazán társat találhat Smith, akivel megoszthatja gondolatait, és végre emberi ösztöneit is kiélheti. A nemiség ugyanis tilott dolog a Párton belül, és nem titkolt céljuk, hogy a gyermeknemzés a jövőben kizárólag mesterséges úton történjen meg. Jűlia elgondolása nagyon helytálló, miszerint a rendszer nemes egyszerűsséggel képtelen az irányítása alatt tartani egy ilyen erős érzést, mint a szexuális vonzalom, így inkább elfojtja, és a felgyülemlett feszültség levezetésére az ellenségek elleni tüntetésekben, zavargósokban ad lehetőséget. 

A második harmadban, amikor is nagyrészt a kapcsolatuk keírása történik, további információkat gyűjthetünk be, miszerint a nők semmilyen szinten nincsenek nőkként kezelve (a teljes egyenlőség jegyében), hogy a emberek tömegeit nem kell manipulálni, mert egyszerűen tényleg annyira lebutultak az évek folyamán, hogy bármit kétkedés nélkül fogadnak, hogy létezik egy nagy arányú proli réteg, akik teljesen törvényen kívül élnek, és bár a társadalom 85%-át teszik ki, mégis teljesen ártalmatlanként vannak kezelve. Világossá válik az is, hogy Winston ezektől az emberektől várja egyszer majd a Párt megdöntését, hiszen ők azok, akik többé-kevésbé szabadon kiélhetik ösztöneiket, és ők kell, hogy legyenek, akik majd felnyitják a másik kaszthoz, a Párthoz tartozók szemét is. A második harmad a lebukásukkal ér véget, kiedrül ugyanis, hogy a már említett minisztériumi dolgozó, aki közben a Párt ellenségeként tünteti fel magát, leleplezi őket. Az elfogatás egyébként minden nap várt esemény volt az életükben, hiszen tudták, hogy ilyen ellenőrzés alatt képtelenek titokban tartani bűnösnek ítélt viszonyukat.

A Szeretet minisztériumába hurcolják őket, ahol is a könyv befejező része kezdetét veszi. A koncepciós perekhez hasonlóan kényszerítéssel, kínzással, embertelen körülményekkel ráveszik őket a beismerésre, hogy minden lehetséges módon elárulták a Rendszert, de a történet előre haladtával kiderül, hogy addig nem ölik meg őket, amíg nem érzik át maguktól, hogy árulást követtek el. A halál csak azután találhatja meg őket, mivel a Párt a halálban sem akar olyan embereket, akiknek ideológiája eltér az elvárttól. Winstonnál az az utolsó bástya, mely saját ideológiájához köti, Júlia, és az iránta érzett mély szerelme. Ám ellenségei felismerve ezt a gyengeségét, végül mentális terrort alkalmazva ellene, rábírják, hogy elárulja, kiszolgáltassa, maga helyett felkínálja a nőt.

Az ösztöneiknek ez a bugyra, melybe Orwell az olvasót vezeti, olyan mélységekben található, melybe minden ember csak nagyon komoly önvizsgálat révén kerülhet be, de az író szerint is érdemes megismerni ezeket a mélységeket, hiszen, mint kiderült, önmagunkról csak ekkor alkothatunk igazán bizonyos képet. 

Az emberi lélek jellemzése a történet ezen traktusában lenyűgöző, és elgondolkodtató. A tudatos, modern ember, aki igyekszik irányítani élete minden részét, a felszín harcol az igazi, ösztönös, önző, és egoista lénnyel, aki mindannyiunkban ott lakozik. Önvizsgálatra szólít fel mindenkit az író, és érdemes is a mű befejeztével ezt megtartani, hiszen rengeteg egyértelmű dolgora jöhetünk rá magunkkal kapcsolatban, mely eddig rejtve volt, és mely által a világ is sokkal könnyebben értelmezhetővé válik majd.

Összeségében ez a negatív hangvételű útópisztikus regény bár elrugaszkodottnak, és abszurdnak tűnik, végig gondolva egyáltalán nem az, csupán az embert, és az emberi viselkedést teljesen lecsupaszítva tárja elénk. A hatalomvágyat, az uralkodhatnékot, a szabadság ösztönös érzését, a szaporodás automatikusságát, mely a szexuális érzelmekkel kéz a kézben jár, és a gondolkodás azon csodálatos képességét, mely mindannyiunkban ott lakozik. A kérdés csupán az, hogy mekkora teret engedünk neki?